Home Fő Suj A faszom kivan Glokmák 2000 Roncstelep Mókák Suj Kajcsik Vendégkönyv

D Csepel 125

Két évet gondolkoztam, egy évet keresgéltem. És ez lett az eredménye. Néhany üveg sörért kaptam meg ezt az utánfutónyi rozsdás vasat.

A gépmadár gyakorlatilag hiánytalan állapotban, szétszerelve egy velencei tavi nyaraló padlásán unatkozott kb. 1973 óta, amikor a forgalmi szerint kivonták a forgalomból. Csak a kipufogócső és a dob hiányzott. A hengerfej egy Cross Danubiarol származik, a hátsó ülés házi. Még egy kevés 80-as oktánszámú piros benzin is maradt a tankban.

Öt évvel a felújítás után készült ez a kép. A restaurálás a maradék festék eltávolításával és rozsdátlanítással kezdődőtt. Különböző drótkeféket (flexem még nem volt), kaparó vasakat, csiszoló papírt és kromofágot használtam. A homokfúvás akkor még nem volt túl gyakori, és pénzem se lett volna rá. Amikor ez meg volt, korrózió gátló alapozót fújtam fel, és tőbb réteg fröccsgittet. Gittelni szerencsére alig kellett. A Rezakril fröccsgitt rétegek között políroztam, a vége felé már vizesen is. Végül a fényes fekete Sikkens festéket Béla fújta rá, elég volt belőle fél kiló. A tank lekaparása előtt lefényképeztem a tankmatricát, és méretarányosan selyempapírral le is kopíroztuk. Amikor meg volt a fényezés, elvittem egy dekoratőrhöz, aki felcsiszolta az egész tankot, és a fénykép meg a rajz alapján kézzel ráfestette a Csepel emblémát. Sokat gondolkoztam a sárhányók csíkozásán is, de már nem volt plusz hatezer forintom , amibe ez került volna. Egyébként azóta hallottam, hogy az ötvenes években a gyárban is kézzel csíkozták a sárhányókat, az erre a munkára specializálódott csíkozó asszonyok.
A mechanikus alkatrészek felújítása közül a motor blokk volt a leghúzosabb. Akkor láttam életemben először közelről motort. Miután minden pesti könyvtárat végig jártam, egyedül egy angol nyelvű használati utasítást találtam a BME könyvtárában, ami minden fontosabb kérdéssel foglalkozott. Abban az időben még nem pörgött annyira a veterán mozgalom, nehéz volt hozzájutni bármihez is. Így ezzel a kis könyvel vágtam bele. Időközben Magtól megkaptam egy másik csepel bontott motor alkatrészeit, így lehetett válogatni. Nagyon kevés pénzem volt, így csak a legfontosabb dolgokat tudtam cserélni, vagy javíttatni. Kiválasztottam a legjobb hengert és dugattyút (két napig áztattam fáradtolajban, mire ki tudtam nyomni a megszorult dugót) A Nagykőrösi úton egy dugattyú szakboltban meg tudtam venni a hozzávaló gyűrűket. Vettem új csapágyakat, szimmeringeket, blokktömítést az ecserin talaltam. Dugattyú cserét, felfúrást és főtengelyköszörülést pénzhiányában nem csináltam. Aztán összeraktam az egészet, csapágyakat ragasztottam is, mivel az öntvény iszonyat igénytelen volt, több csapágyház lötyögött a valószínű megfordulás miatt. Mivel perselyezésre megintcsak nem volt pénzem, bíztam a csapágyrögzítőben.
A teleszkópokat szétszedtem, de főleg a krómozás és fényezés miatt. Az összerakás, különösen a hátsóké, célszerszám hiányában igazi életveszélyes vergődésnek bizonyult. Végül egy autóemelővel, és egy nagy gubanc vastag acélhuzallal sikerült.
A kerekeket kifűztem, a nagy királyság a krómozott abroncs lett volna. Ez viszont nem csak hogy soha nem volt gyári extra, de kicsit giccses és piszok drága is lett volna egy kis csepel költségvetésének. Így az abroncsokat és az agyat festettem, a küllőket krómoztam.
Új gumikat nem vettem, a régi még hasznaálhatónak tűnt. A krómozás volt talán az egyik legdrágább móka. Rengeteg apró vackot, kellett krómozni. A specialis anyákat mind krómoztattam, a szabványokból vettem savállót. Az alumínium blokkot is felpolíroztattam. Fémpolírozott Fehérváron talaltam, krómozót hosszas keresgélés után a Dob utcában. Végül nem vállalta a kipufogó Dob krómozását, ezt polírozás után hőálló lakkal fujattam le Velencén.
A nagy nap május 14. volt. Hideg, esős időben szenvedtem a garázsban már reggel óta. Délutánra az izgatott erőlködésnek meg lett az eredménye. A garázs előtt, indításra készen, ott állt a Gépmadár. Már első ránézésre látszott, hogy ez még valószínű nem a végleges verzió, ugyanis a vázon a tank szokásos helyén, csak egy átlátszó, lefeléfordított pillepalck volt a vázhoz szigszalagozva, és egy csővel a porlasztóhoz kötve. De ettől eltekintve nagyából minden a helyén volt: sikerült a kerekeket a villákba raknom, a láncot feltennem, és persze a motorblokkot a helyére csavaroznom. A gázadagoló, a fék, a kuplung és az összes bovdenek is müködtek. A pillepalackra csak azárt volt szükség, mert a tank még a dekoratőrnél volt, de én már nem tudtam tovább várni.
Még arra is emlékszem, hogy kb. délután háromnegyed kettő volt, amikor majdnem egy év iszonytos munka után először probáltam beindítani a gépet. Ellenőriztem, hogy van e szikra, aztán ahogy Karcsi magyarázta még korábban, megúsztattam, amíg a porlasztóban túlcsordult a benzin, és elkezdtem rugdosni. A harmadik vagy negyedik rúgásra elkapta, felpörgött a motor, és szép fehérszínű füst szállt fel a kipufogóból. Magamon kívül voltam a boldogságtól. Leírhatatlan volt.
Egy darabig az udvaron motorozgattam fel s alá. Aztán ki akartam próbálni a sebességváltót is, ezért kimentem a Vörösmarty térre, és ott elindultam a forgalommal szemben, hogy megfordulva egy hosszabb szakaszon fel tudjak gyorsítani kettesig. Hétvége volt semmi autó. Csak egy rendőr, azonnal el is kapott, nem volt nehéz kiszúrnia egy torzomborz fejpántos faszit, szakadt olajos mackóban, szintén olajos kék köpenyben, amint egy ősrégi motoron a menetirnnyal szemben száguldozik, az üvegben habzik valami zöld lé, és az egész tér uszik a tejfehér füstben. Fel is jelentett, de engem nem érdekelt egy cseppet sem.
Akkor nem tudtam, hogy még egész nyáron a gépet kell tunningolnom, mire a vizsgán átmegy, és el lehet vele indulni egy városon kívüli turára.
Kezdődőtt azzal, hogy a motorblokkot háromszor kellett ki-, szét-, és visszaszerelnem, mindenféle szakértőkkel konzultálnom, a végső reménytelenségből magamat visszapofoznom, mire rájöttem, hogy egy rossz méretű szimmering alatt ömlik a sebváltó olaj a karterba, ez okozza az iszonyatos füstöt. Aztán napokon át állítgattam az előgyújtást, mire sikerült azt elérnem, hogy nem kellett egy szatyor tartalék gyertyát magammal vinnem, ha lemotoroztam a Velencei tóra.
Mire a komoly problémákon úrrá lettem, kiismertem a lelkivilágát. Ettől kezdve sem volt ritkaság, hogy megállt a motor útközben, de ezeket a kisebb hibákat valahogy mindig sikerült megjavítottam a helyínen.
Így, ha úgy alakult, hogy egy napon eljutottam A-ból B-be, mindig duplán örültem.